Szavazzatok!

Szavazás – Milyen jellegű bejegyzésekből szeretne többet látni?
(polls)

Felhívás

Sziasztok!

 

A WordPress honlapján meghívókat küldtem a Tollforgató Blogjában való részvételhez! A blog ezáltal közössé válik, mindenki írhat bele!

 

Remélem, a tervek, a régi kérések teljesülnek!

 

Szeretettel: Kékrózsa Bíborvirág

Szerdahelyi István – Verstan mindenkinek: A szabadvers / idézetek /

1.2.2.1.

A szabadvers

Szabadversnek eredetileg a poétikai szóhasználatban (francia vers libres, német Freie Verse, orosz volnij sztyih stb.) azokat a XVII-XVIII. században divatos versformákat nevezték, amelyek szabályosan metrikusak és általában rímesek is voltak ugyan, de a verssorokban a – többnyire hangsúlyos jambust vagy trocheust formázó – lábak vagy az ütemek száma kötetlenül ingadozhatott. (Megjegyzendő, hogy a szóhasználat nem következetes; a német a versszerűen tördelt rímes prózát is Freie Verse-nek nevezi.)

Magyarországon e forma időmértékes változatban jelent meg Kazinczynál, Batsányinál. Az utóbbi A rab és a madár c. költeményének jellemző részlete:

(..) Zengj még tovább! zengj, ó kegyes

Kis énekes!

Enyhítsed árva szívemet, (…) 

Ugyanilyen eltérő szótagszámú, de rímtelen jambikus sorokból épült fel Petőfi Az apostol c. elbeszélő költeménye, s trochaikus lejtéssel ötvözött ütemhangsúlyos válfajának nevezetes példája Petőfi Arany Lacinak c. verse:

Laci te

Hallod-e?

Jer ide, 

Jer, ha mondom,

Rontom-bontom, 

Ülj meg itten az ölemben,

De ne moccanj, mert különben

Meg talállak csípni,

Így ni!

Minthogy e költemények a szó mai, szorosabb értelmében nem szabadversek, tanácsosnak látszik terminológiai elkülönítésük is. Horváth János találó műszavával szabadsorú versnek, Kecskés András kifejezésével lazított versnek nevezhetők (de lényegre mutató spanyol megjelölésük is: verso semilibre, “félig szabad vers”).  

1.2.2.2 A szó mai értelmében felfogott, ritmikai alkatát tekintve prózai s csak íráskép tekintetében versszerűen tördelt szabadverset számos nyelvben a fenti forma megjelölésétől eltérő szakkifejezéssel is illetik (német Freie Rhythmen, spanyol verso libre, orosz szvobodnij sztyih)-

Jóllehet effajta költemények Nyugat -Európában már a XVIII. század második felében felbukkantak, e szabadvers klasszikusának az amerikai W- Whitman számít, aki 1855-ben megjelentetett Fűszálak c. kötetének gáttalanul áradó, hosszú soraival korszakos divatot teremtett: 

…Most, mikor a béke fenséges napjaiban járok, 

(Mert a harcnak, véres küzdelemnek vége, ó riasztó Eszmény! )

Amelyben dicsőségesen nyertük a csatát, 

S most, hogy tovább méri lábad az utat, talán még gyakoribb

Háborúk felé közelítesz,

Talán sokkalta dörgőbb viták, veszedelmek várnak reád,

Keményebb viadalok, válság és mindent felülmúló robot;  )

Most, mikor magányosan lépdelek és senki sem kísér, 

Hallom a világ lármáját, körülöttem – politikát, munkát, 

Közismert ügyek – tudomány – híreit,

S hogy városok növekednek és találmányok születnek.

( Most: Keszthelyi Zoltán ford.) 

A szabadvers divatja a metrikus költészethez  ragaszkodó alkotók és irodalmárok köreiben heves ellenállásra talált, s napjainkig tovább é az a vélemény, mely szerint e forma kétes értékű, alacsonyabb rendű. A diadalmasan előretörő gyakorlat viszont megteremtette a maga apologetikáját: ennek két fő vonulata van.

1.2.3. Az egyik a hagyományteremtés törekvésében jelentkezik. Képviselői azzal érvelnek, hogy  a szabadvers nem új jelenség, hanem mindenkor létezett,  sőt történelmileg megelőzte a kötött verset: az ősköltészet és a költészet fejlődésének legkorábbról fennmaradt emlékei mind a szabadvers jellegzetességeit mutatják, miként a népköltészet  számos alkotásai is. Csakhogy az ősköltészet  – írásos rögzítettség hiányában rekonstruálhatatlanul tűnt el a múlt homályában, s így hivatkozási alapul  nem szolgálhat semmire. A fennmaradt korai és népköltészeti szövegek pedig mind énekversek, igazi ritmusuk  – amint ezt alább bemutatjuk – a zenével – tánccal egybeforrt alakban mutatkozik meg, míg a modern szabadversre ez a szinkrétizmus nem jellemző. 

1.2.2.4.

Az apologetikus elgondolások másik fő vonulata a vers fogalmának határait tágítja ki olyan mértékben, hogy a szabadvers is beleférjen. Képviselői – a gondolatritmust is idesorolva – átlépnek azon a kritériumon, hogy a versritmus a szöveg kifejezési síkjának elemeit rendezi; eltekintek attól a ténytől, hogy a versritmus a szöveg egészére  kiterjed, s megelégednek azzal, ha itt-ott felbukkanó “ritmusgócokat” tudnak kimutatni: nem veszik tekintetbe, hogy a versritmus mindig a szótagok szintjéig lehatolva rendezi a szöveget, hanem az ennél jóval nagyobb egységek (mondatok, szintagmák) ritmikus rendezettségével is beérik. 

E törekvések rokona az a megoldás, amikor nem a vers, hanem a ritmus fogalmát értelmezik parttalan módon, kiiktatva belőle a sorozatosság kritériumát. A szabadversek ilyen kiindulópontok esetén valóban a vers gyűjtőfogalmába magyarázhatók, eltűnik viszont a (jóllehet átmeneti formákban is bővelkedő) határvonal a vers és a próza, illetve a ritmikus és aritmikus szövegek között, s az így körvonalazott versfogalmaknak úgyszólván bármiféle prózai szöveg is eleget tud tenni.

1.2.2.5.

A szabadversnek pedig valójában nincsen szüksége apologetikára. Ennek mozgatórugója ugyanis az a köznapi szóhasználatából kiinduló fogalomzavar, amelyik egyenlőségjelet tesz a vers és a költészet közé; ilyen alapon a szabadvers költészeti “rangja” is veszélyeztetettnek mutatkozik. A tudományos különbségtétel esetén viszont világossá válhat, hogy az a tény, miszerint a szabadvers nem vers, hanem versszerűen tördelt próza, nem csökkenti költészeti-művészeti lehetőségeit. A világirodalom – s ezen belül a magyar irodalom –  számos, a szabadvers jegyében született, klasszikus értékű költői életműve bizonyítja ezt  minden kétséget kizáróan.

Azzal, hogy felbontotta a vers és a költészet évezredes összeforrottságát, a szabadvers  – és a prózaköltemény –  voltaképpen egy addig hiányzó, fontos lehetőséget valósított meg:  létrehozta azt a költészetet, melyben a prózaforma egyesül a gondolatritmusok, retorikai – stilisztikai alakzatok , költői képek, stb. eszközeivel kialakított költői tömörséggel. Bízvást elmondható, hogy az addigi fejlődés  –  e változati lehetőséget nem ismerve – féloldalasnak mutatkozott. 

A költészetben ugyanis mindenkor megtalálható volt az a vonulat, amelyik a szabadvers ellentétének mondható, amennyiben a versformát használta intenzitásnövelő eszközként, s a retorikai-stilisztikai, képalkotási stb. formalehetőségeket háttérbe állította vagy mellőzte (mint pl. a gondolati költészet, s ezen belül főként az intellektuális típusú epigramma és a hozzá hasonló műformák).

1.2.2.6.

Hangsúlyozandó az is, hogy a szabadvers prózai jellege nem jelent ritmikai semlegességet vagy egyöntetűséget, hiszen a prózaritmus is  – amint láttuk – számos változati lehetőséggel rendelkezik. Ezek morfológiai leírásával és rendszerezésével azonban az irodalomtudomány egyelőre adós.

Ugyanígy hiányzik a vers és a szabadvers közötti átmeneti formák feltérképezése, noha e két kategória között sincsenek – ahogyan az irodalom világában sehol nincsenek – éles határvonalak. Számtalan, ma még igen kevéssé felkutatott-számon tartott átmeneti forma él ebben a határsávban, az olyan szabadversektől, amelyeknek sorait nem következetesen, de jól kiérezhetően át- és átszövik időmértékes vagy hangsúlyos ritmusok, a rímeket is fel -felcsengető szövegekig. A magyar szakirodalomban az effajta átmeneti formák leggyakrabban emlegetett példái Füst Milán szabadversei. Öregség c. költeményének második strófája pl. így fest:

…(…)..

Ferencz Győző: Gyakorlati verstan és verstani gyakorlatok

(részletek)

(Mire jó a versírás? )

Aligha akad olyan ember, aki ne próbálta volna még élményeit versben megfogalmazni. Mint ahogy olykor, valami okból, az ember rajzol, énekel, táncol, gyurmából kiformál valamit, társaságban előad egy történetet, utánoz valakit. Esetleg nem is különösebben figyel oda, mit csinál: csak dúdol magában, firkál, kenyérbelet gyúrogat, eljátszik a szavak váratlan egybecsengésével, ritmusával. Vagyis azt, amit úgynevezett művészként befogadni, élvezni szoktunk, fogyasztani tanulunk meg – a zenét, a költészetet, képzőművészetet és a többit – , gyakran, gyakrabban, mint hinnénk, alkotó módon gyakoroljuk. Mindennapjainkban a művészet kifejezőeszközeit legalábbis egyes elemeit használjuk. Ne térjünk ki most arra, hogy ebből lesz-e magas művészet, vagy épp fordítva, az szivárog bele életünkbe. Nem valószínű, hogy ilyen egyszerű és végletes volna művészet és mindennapi élet kapcsolata.  Az azonban bizonyos, hogy a műélvezet nem választható el teljesen az alkotó művészi tevékenységtől, és hogy a művészet egyik haszna éppen ebben kereshető. Mégis a művészetek alkotó művelését csak kevesen tanulják. Vannak ugyan, akik zongoraórára, balettra, képzőművészeti stúdiókba járnak, később esetleg a Zeneakadémián, Balettintézetben, Képzőművészeti Főiskolán képzik tovább magukat, ott sajátítják el a művészetek mesterségbeli fortélyait.

Akit azonban az irodalom érdekel, aki verset ír: az bölcsész lesz – és tanul irodalomtörténetet, irodalomelméletet; olyasmit azonban alig, amitől verset jobban tudna írni.

Az irodalom körül ugyanis kialakult az idők folyamán egy bizonyos félreértés. Voltaképpen nagyon is természetes és gyakran termékeny félreértés ez, mely az irodalmi műalkotásnak abból a tulajdonságból fakad, hogy nyelvben létezik.  Az írói mű nyelvből hozza létre, nyelven fejezi ki önmagát; bizonyos értelemben anyaga és eszköze a nyelv. Márpedig egy nyelven legalább (ti. az anyanyelvén) mindenki beszél, képes nyelvtanilag helyes mondatokat alkotni, ezáltal közölni gondolatait, érzéseit. Könnyen eshetünk abba a tévedésbe, hogy gondolataink, érzéseink, irodalmi szándékú közlése már irodalom is, hiszen az írói műalkotás anyagát-eszközét, a nyelvet nem kell külön fáradsággal megtanulnunk, az adott, azt tudjuk.

Tévedés azonban azt hinnünk, hogy pusztán azért, mert képesek vagyunk nyelvi eszközökkel közölni dolgokat, képesek vagyunk mindjárt műalkotásokat is létrehozni. Az általában föl sem merül, hogy élményeinket megfelelő előképzettség nélkül zenei kompozíciókban mondjuk el. Félig öntudatlan dúdolgatásainkat a legritkábban jut eszünkbe szonátaformává kidolgozni.  Jóval több szerelmes önti érzéseit maga gyártotta versbe, mint ahány megpróbálja a szeretett lény vonásait portrén, festményen megörökíteni. Elfogadjuk ugyanis, hogy a muzsika, a rajz fogásait meg kell tanulni,  – írni azonban mindenki tud. Többnyire azt is elfogadjuk, hogy aki elsajátította ezeknek a művészeteknek a mesterségbeli elemeit, elmélyültebben képes elvégezni a nagy alkotók produkcióit. Az irodalommal némileg itt is más a helyzet.

(…)

Franz Boll- Carl Bezold: Csillaghit és csillagfejtés (részlet)

Franz Boll- Carl Bezold: Csillaghit és csillagfejtés (részlet)

I. Az asztrológia Babilonban

"Glaube weit, eng der Gedanke…" /Goethe: Nyugat-keleti díván
(Tágas hit szűk gondolattal… Vass István fordítása)

Az asztrológia Keletről származik, mégpedig – és ezt ma már biztosan állíthatjuk -a két  folyó, az Eufrátesz és a Tigris közötti, nap hevítette síkságról, melnyek az ókor és az újabb idők emberei által legutóbb az iraki harcok alkalmából dicsért, semmihe sem hasonlítóan tiszta levegője a csillagokat közelebbinek és hatalmasabbnak láttatja, mint a borús északi égbolt. Nemcak a klassszikus tanúbizonyságok , mint Diodórosz tanítása a Bibliotheca historicában( 2, 29, skk. o. ), hanem mindenekelőtt a babiloniak és asszírok irodalma, amelyet az ásatásoknak köszönhetően a múlt század közepe óta ismerhettünk meg, kétségtelenül tanusítja, hogy a csillagjóslás és a hatalmas csillaghit, a két folyam országából ered, noha ennek töredékesen fennmaradt babiloni bizonyítékai még semmiképp sem elegendőek ahhoz, hogy megrajzolhassuk ama csillagvizsgálat teljes, zárt egésszé összeálló képét, és láthassuk kihatását a csillagjóslásra…

A bizonyítékok tartalmi bemutatását meg kell előznie a források rövid áttekintésének, amely a sajátos, agyagtáblákon fennmaradt feliratok irodalmába vezet minket. Egy ilyen töredékes, asztrológiai feljegyzéseket tartalmazó jelekkel teleírt tábla már 1851-ben Európába került; nagy tömegük azonban a régi Ninive helyén (a  múlt század utolsó évtizedeiben) végzett nagyszabású angol ásatásokból származik, s Assur-ban-apli király (i. e. 668-626) British Museumban őrzött könyvtárának jelentős részét képezi. Mintegy négyezer ékírásos tábla és táblatöredék ez, amelyeknek máig körülbelül ötödét, a legvilágosabb és a legjobb állapotban fennmaradt feliratokat adták ki. Asztrológiai tárgyú ékírásos szövegeket ez idáig szinte csak e könyvtárból ismerünk, de hogy a mintegy huszonötezer darabnak több mint egyhatoda ezzel foglalkozik, pusztán számszerűen is megmutatja már az asztrológia kiemelkedő helyét. A feliratokat három osztályba sorolhatjuk: alapszövegek – jelentések és levelek – szövegmagyarázó feliratok. Mivel ez utóbbiak az alapszövegek részeit, kifejezéseit vagy egyes szavait magyarázzák, s mivel a beszámolókban és a levelekben – ez a kettő pusztán a megfogalmazás  stílusában különbözik egymástól – csupán idézetek vannak az alapszövegekből, megelégedhetünk itt azzal, hogy röviden ismertetjük az "alapszövegek" mibenlétét, bármily fontos az ékírásos szövegeket tanulmányozók számára a másik két említett osztály is. Az alapszövegek, amelyeket babiloni vagy asszír írással, asszír nyelven jegyeztek le, hiánytalan állapotban mintegy másfél száz sorból állnak. Többnyire egy vagy két hasáb ál a tábla mindkét oldalán, és úgy vannak elrendezve, hogy minden egyes aszrológiai jövendöléshez, melyek rendszerint új sorban kezdődnek, előtag tartozik a feltételekről, valamint zárótag a jóslás eredményéről.
Példa a jóslás legegyszerűbb fajtájára (egyedi feltétel és egyedi következtetés): "Ha a hónap 14. napján a Hold és a Nap oppozícióban áll, akkor az ország királyának füle messzire fog hallani"; példa az összetettebb jövendölésre: "Ha Szivan (május-június) 14-én holdfogyatkozás lesz, és 4. (azaz keleti ) szél fúj, akkor … ellenségeskedés lesz úrrá; halottak lesznek." Emellett sokszor előfordul, hogy a táblaíró mindegyik ilyen mondat végén lejegyzi a jóslás feltételeinek megfigyelését (nem pedig eredményét) valamely meghatározott alkalommal, mint pl.: " Ha a Hold újholdkor fehér koronát (visel), a király (más népek fölött) uralkodni fog; valójában (a Holdat) az I. napon látták ( ilyennek)."
A ninivei könyvtár minden eddig felllelt asztrológiai feljegyzése végső soron egyetlen nagy műre vezethető vissza, amely legalább hetven tábla terjedelmű volt,  és első mondatának kezdő szavai szerint – "Midőn Anu-Enlil " címet viseli. Ennek az alkotásnak a kora és szerzője ismeretlen. Mivel azonban –  mit a könyvtár más darabjainál is – a táblák jelentős részét másolatnak tartják, s mivel a jelenleg meglevő másolatoknál legalább kétféle lejegyzést lehet megkülönböztetni, ezt a művet bizonyára többször is átdolgozták, és az átdolgozások feltehetőleg az i.e. 7. századig nyúlnak vissza.

Kedves Látogató! Szeretettel Üdvözöllek a Tollforgató Irodalmi Lap új blogján….

Kívánok a munkádhoz sok sikert, kitartást, és szerencsét..

 

 

Kékrózsa Bíborvirág