1.2.2.1.
A szabadvers
Szabadversnek eredetileg a poétikai szóhasználatban (francia vers libres, német Freie Verse, orosz volnij sztyih stb.) azokat a XVII-XVIII. században divatos versformákat nevezték, amelyek szabályosan metrikusak és általában rímesek is voltak ugyan, de a verssorokban a – többnyire hangsúlyos jambust vagy trocheust formázó – lábak vagy az ütemek száma kötetlenül ingadozhatott. (Megjegyzendő, hogy a szóhasználat nem következetes; a német a versszerűen tördelt rímes prózát is Freie Verse-nek nevezi.)
Magyarországon e forma időmértékes változatban jelent meg Kazinczynál, Batsányinál. Az utóbbi A rab és a madár c. költeményének jellemző részlete:
(..) Zengj még tovább! zengj, ó kegyes
Kis énekes!
Enyhítsed árva szívemet, (…)
Ugyanilyen eltérő szótagszámú, de rímtelen jambikus sorokból épült fel Petőfi Az apostol c. elbeszélő költeménye, s trochaikus lejtéssel ötvözött ütemhangsúlyos válfajának nevezetes példája Petőfi Arany Lacinak c. verse:
Laci te
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Így ni!
Minthogy e költemények a szó mai, szorosabb értelmében nem szabadversek, tanácsosnak látszik terminológiai elkülönítésük is. Horváth János találó műszavával szabadsorú versnek, Kecskés András kifejezésével lazított versnek nevezhetők (de lényegre mutató spanyol megjelölésük is: verso semilibre, “félig szabad vers”).
1.2.2.2 A szó mai értelmében felfogott, ritmikai alkatát tekintve prózai s csak íráskép tekintetében versszerűen tördelt szabadverset számos nyelvben a fenti forma megjelölésétől eltérő szakkifejezéssel is illetik (német Freie Rhythmen, spanyol verso libre, orosz szvobodnij sztyih)-
Jóllehet effajta költemények Nyugat -Európában már a XVIII. század második felében felbukkantak, e szabadvers klasszikusának az amerikai W- Whitman számít, aki 1855-ben megjelentetett Fűszálak c. kötetének gáttalanul áradó, hosszú soraival korszakos divatot teremtett:
…Most, mikor a béke fenséges napjaiban járok,
(Mert a harcnak, véres küzdelemnek vége, ó riasztó Eszmény! )
Amelyben dicsőségesen nyertük a csatát,
S most, hogy tovább méri lábad az utat, talán még gyakoribb
Háborúk felé közelítesz,
Talán sokkalta dörgőbb viták, veszedelmek várnak reád,
Keményebb viadalok, válság és mindent felülmúló robot; )
Most, mikor magányosan lépdelek és senki sem kísér,
Hallom a világ lármáját, körülöttem – politikát, munkát,
Közismert ügyek – tudomány – híreit,
S hogy városok növekednek és találmányok születnek.
( Most: Keszthelyi Zoltán ford.)
A szabadvers divatja a metrikus költészethez ragaszkodó alkotók és irodalmárok köreiben heves ellenállásra talált, s napjainkig tovább é az a vélemény, mely szerint e forma kétes értékű, alacsonyabb rendű. A diadalmasan előretörő gyakorlat viszont megteremtette a maga apologetikáját: ennek két fő vonulata van.
1.2.3. Az egyik a hagyományteremtés törekvésében jelentkezik. Képviselői azzal érvelnek, hogy a szabadvers nem új jelenség, hanem mindenkor létezett, sőt történelmileg megelőzte a kötött verset: az ősköltészet és a költészet fejlődésének legkorábbról fennmaradt emlékei mind a szabadvers jellegzetességeit mutatják, miként a népköltészet számos alkotásai is. Csakhogy az ősköltészet – írásos rögzítettség hiányában rekonstruálhatatlanul tűnt el a múlt homályában, s így hivatkozási alapul nem szolgálhat semmire. A fennmaradt korai és népköltészeti szövegek pedig mind énekversek, igazi ritmusuk – amint ezt alább bemutatjuk – a zenével – tánccal egybeforrt alakban mutatkozik meg, míg a modern szabadversre ez a szinkrétizmus nem jellemző.
1.2.2.4.
Az apologetikus elgondolások másik fő vonulata a vers fogalmának határait tágítja ki olyan mértékben, hogy a szabadvers is beleférjen. Képviselői – a gondolatritmust is idesorolva – átlépnek azon a kritériumon, hogy a versritmus a szöveg kifejezési síkjának elemeit rendezi; eltekintek attól a ténytől, hogy a versritmus a szöveg egészére kiterjed, s megelégednek azzal, ha itt-ott felbukkanó “ritmusgócokat” tudnak kimutatni: nem veszik tekintetbe, hogy a versritmus mindig a szótagok szintjéig lehatolva rendezi a szöveget, hanem az ennél jóval nagyobb egységek (mondatok, szintagmák) ritmikus rendezettségével is beérik.
E törekvések rokona az a megoldás, amikor nem a vers, hanem a ritmus fogalmát értelmezik parttalan módon, kiiktatva belőle a sorozatosság kritériumát. A szabadversek ilyen kiindulópontok esetén valóban a vers gyűjtőfogalmába magyarázhatók, eltűnik viszont a (jóllehet átmeneti formákban is bővelkedő) határvonal a vers és a próza, illetve a ritmikus és aritmikus szövegek között, s az így körvonalazott versfogalmaknak úgyszólván bármiféle prózai szöveg is eleget tud tenni.
1.2.2.5.
A szabadversnek pedig valójában nincsen szüksége apologetikára. Ennek mozgatórugója ugyanis az a köznapi szóhasználatából kiinduló fogalomzavar, amelyik egyenlőségjelet tesz a vers és a költészet közé; ilyen alapon a szabadvers költészeti “rangja” is veszélyeztetettnek mutatkozik. A tudományos különbségtétel esetén viszont világossá válhat, hogy az a tény, miszerint a szabadvers nem vers, hanem versszerűen tördelt próza, nem csökkenti költészeti-művészeti lehetőségeit. A világirodalom – s ezen belül a magyar irodalom – számos, a szabadvers jegyében született, klasszikus értékű költői életműve bizonyítja ezt minden kétséget kizáróan.
Azzal, hogy felbontotta a vers és a költészet évezredes összeforrottságát, a szabadvers – és a prózaköltemény – voltaképpen egy addig hiányzó, fontos lehetőséget valósított meg: létrehozta azt a költészetet, melyben a prózaforma egyesül a gondolatritmusok, retorikai – stilisztikai alakzatok , költői képek, stb. eszközeivel kialakított költői tömörséggel. Bízvást elmondható, hogy az addigi fejlődés – e változati lehetőséget nem ismerve – féloldalasnak mutatkozott.
A költészetben ugyanis mindenkor megtalálható volt az a vonulat, amelyik a szabadvers ellentétének mondható, amennyiben a versformát használta intenzitásnövelő eszközként, s a retorikai-stilisztikai, képalkotási stb. formalehetőségeket háttérbe állította vagy mellőzte (mint pl. a gondolati költészet, s ezen belül főként az intellektuális típusú epigramma és a hozzá hasonló műformák).
1.2.2.6.
Hangsúlyozandó az is, hogy a szabadvers prózai jellege nem jelent ritmikai semlegességet vagy egyöntetűséget, hiszen a prózaritmus is – amint láttuk – számos változati lehetőséggel rendelkezik. Ezek morfológiai leírásával és rendszerezésével azonban az irodalomtudomány egyelőre adós.
Ugyanígy hiányzik a vers és a szabadvers közötti átmeneti formák feltérképezése, noha e két kategória között sincsenek – ahogyan az irodalom világában sehol nincsenek – éles határvonalak. Számtalan, ma még igen kevéssé felkutatott-számon tartott átmeneti forma él ebben a határsávban, az olyan szabadversektől, amelyeknek sorait nem következetesen, de jól kiérezhetően át- és átszövik időmértékes vagy hangsúlyos ritmusok, a rímeket is fel -felcsengető szövegekig. A magyar szakirodalomban az effajta átmeneti formák leggyakrabban emlegetett példái Füst Milán szabadversei. Öregség c. költeményének második strófája pl. így fest:
…(…)..
Tollforgató Lapcsoport Blogja 